Az életben vannak olyan pillanatok, amelyekre az ember egész életében kristálytisztán emlékszik. Hogy mit csinált, hol volt vagy mit érzett akkor éppen, amikor azt az életében mérföldkőnek számító pillanatot átélte. Az én életemben egy pillanat biztosan ilyen: 2020. január 26-a. Napra pontosan ma két éve ugyanis, magyar idő szerint este fél kilenc körül egy hihetetlen és felfoghatatlan hír rázta meg a világot. Elhunyt a valaha élt egyik legnagyobb kosárlabdázó, Kobe Bryant. Ezzel, a néhol személyes hangvételűre vett írásommal emlékezek arra a sportolóra, akiről biztosan állíthatom, hogy a legnagyobb hatással volt/van az életemre. Kobe Bryant-nekrológ.
A két évvel ezelőtti januári estét Budapesten, a Corvin Dumaszínházban töltöttem a bátyámmal, miután a szüleinktől egy önálló estre kaptunk oda jegyet karácsonyra. A két felvonásos előadás szünete éppen valahol 20:30 és 20:45 közé esett, miközben természetesen akaratlanul is előkerültek a telefonok. A teremben lévők legtöbbje egy dologra volt kíváncsi: hogy az éppen akkor Magyarországon rendezett férfi vízilabda-Európa-bajnokság döntőjében mit játszottak a mieink a spanyolok ellen. Így volt vele a bátyám is, azonban nem az akkor - egyébként magyar arannyal - véget érő pólómeccs eredménye jött vele szembe az Index címlapján. Amit helyette látott, azt totális megrendüléssel olvasta: helikopter-balesetben elhunyt Kobe Bryant, az NBA legendája. Én eközben mit sem sejtve ültem mellette, amikor csak annyit mondott: basszus, ezt muszáj látnod. És mutatta a képernyőjét. Én pedig csak ültem, érthetetlenül néztem magam elé, és semmit sem értettem. Az előadás második feléből aztán szinte semmi nem maradt meg. Egy poénon sem tudtam mosolyogni, a szívem a torkomban dobogott és folyton abban reménykedtem, hogy ez csak valami tévedés lehet. Tévedés lehet, mert a mindig legyőzhetetlen, megalkuvást nem ismerő példaképemmel lehetetlen, hogy ez megtörténjen. Aztán vége lett a műsornak, az emberek megrohamozták a kijáratot és a ruhatárat. A csalódottság és a feszültség szinte kézzel fogható volt a tömegben, mindenki erről beszélt és a kapcsolódó híreket olvasva bújta a telefonját. "Hallottad mi történt Kobeval?" "Azt írják a lánya is vele volt." "Állítólag egy meccsre repültek..."
Az egyre nagyobb morajban a legtöbb ember arcán körbenézve döbbenet volt azt megtapasztalni, hogy mennyit jelentett Bryant még azok számára is, akik csak részben, vagy egyáltalán nem követik a kosárlabdát. Olyan mértékű csapás volt ez az emberiségnek, mint Michael Jackson halála. Mi eközben szótlanul, könnycseppeket hullajtva hazafelé vettük az irányt.
Miután hazaértünk, éppen egy vasárnap esti NBA-meccset adott a Sport Tv, talán egy Rockets-Nuggets lehetett. Ekkor tudatosult bennem, hogy véletlenek márpedig nincsenek: bár lemaradtunk róla - és akárhányszor kerestem utólag, soha nem találtam róla felvételt -, de egy akkori tweet megmutatta, hogy miután a feldobás után a csapatok lepörgették a 24 másodperces támadóidőt,
a mérkőzés első rádobása a gyűrű tövére pattant, a labda magasan az égbe szállt majd megállt a támadóidőt mérő óra tövében - ami 24-et mutatott. A kép örökre belém égett.
Az Örök Meg Nem Értett
Bryant megítélését mindig is egy furcsa kettősség jellemezte a közvélemény bizonyos részeiben. Amellett, hogy tehetségét, kvalitásait és nagyságát soha senki nem kérdőjelezte meg, sokak mégis kettős érzésekkel álltak a vele kapcsolatos dolgokhoz. Arrogánsnak és nagyképűnek tartották. Annyit láttak, hogy az iskolapadból kiugorva egy tizenhét éves, tejfelesszájú kölyök megérkezik a ligába, az első profi szerződését még a szüleinek kell aláírnia és azt mondja:
"Én leszek minden idők legjobb játékosa".
Nem "akarok", "leszek". Ez volt Ő. Sosem álmodozott vagy vágyakozott - mindig kijelentett. Az átlag szurkolóknak pedig érthető módon így nem nyerte el a szimpátiáját. Ők csak a felszínt látták, azt, hogy egy tinédzser bekerült a ligába és nem arra a polcra helyezi magát, ahol ennyi idősen a helye lenne. Aztán az idő elkezdett dolgozni: egyre jobban igazolta azt, hogy Bryant bizony nem a levegőbe beszélt. Azonnal újoncként, zsákolóbajnokságot nyert, nála fiatalabban soha senki nem hogy nem nyert, de nem is indult a versenyen. Húsz évesen a Lakers kezdőjébe verekedte magát, és mire kettőt pislogtunk, 23 évesen már háromszoros bajnoknak mondhatta magát, ráadásul úgy, ahogyan előtte csak az örök példakép, "nagy előd", Michael Jordan volt képes: háromszor egymás után. Bryant a bajnoki címek éveire már rendre 25-30 pont körül átlagolt, viszont szerinte nem kapta meg az őt illető elismeréseket. Mindhárom Finals-MVP trófea O'Neal zsebében landolt - egyáltalán nem érdemtelenül. Bár a pályán Kobe és Shaq párosa szó szerint megállíthatatlan volt, a pályán kívül egyre inkább felszínre tört a köztük lévő állandó feszültség.
A kettejük homlokegyenest eltérő motivációjából és személyiségéből adódó konfliktusok végül a legendás páros felbomlásához vezettek. Bryant nem volt hajlandó elfogadni, hogy annak ellenére, hogy mindenkinél többet dolgozik azon, hogy a valaha volt legjobb játékossá váljon, az egyéni elismerések mind O'Nealt illetik meg. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy valaki a - történelem során egyébként - páratlan fizikumával dominálva mellőzze a kemény munkát, az elkötelezettséget és a játék által megkövetelt kellő komolyságot. O'Neal azonban személyiségéből adódóan globális szinten közönségkedvenccé vált, így LA-ből való távozását követően - mondván, hogy "elüldözte" a világ legdominánsabb játékosát - ismét Bryant lett a fekete bárány. Shaq távozása után a Lakers mélyebbre süllyedt, Bryant viszont eszméletlen számaival és teljesítményével folyton az elvárt szint felett tartotta a csapatot. Egyénileg legcsillogóbb időszakát élte: erre az időszakra tehető, hogy a 81 pontjával minden idők második legtöbb pontot dobó játékosa lett egy meccsen, amikor három negyedet követően egymaga túldobta a Dallast, vagy amikor zsinórban négyszer ötven pont fölé ment. Belehajszolta magát abba, hogy megszülessen a Black Mamba, ami még inkább hozzásegítette őt a sikerekhez és ez bőven túlmutatott a kosárlabdapályán.
Később Pau Gasol segítségével további két bajnoki címet nyert, ahol mindkétszer ő kapta a Döntő Legértékesebb Játékosa díjat. Bryant számára ötödik bajnoki címe a világot jelentette: ezzel megelőzte az utóbbi években riválissá váló O'Nealt, utolérte a legendás Magic Johsont és már csak egyetlen gyűrűre volt az örök példakép, Michael Jordan. A tudat, hogy ez éppen az örök rivális, Boston Celtics ellen sikerült, ráadásul revansot tudott venni a 2008-as elbukott döntőért - még édesebbé tette a győzelmet. Túl akart nőni mindenkin és mindenen. Neki nem volt elég az, hogy a valaha volt legsikeresebb játékos legyen. Legalább ennyire akarta elérni azt is, hogy ha valaki a szorgalom, elkötelezettség, munkamorál szavakat kimondta akkor egyetlen név jusson az emberek eszébe: Kobe Bryant.
A Mamba fejében
Bryant egyszerűen nem engedett betekintést a fejébe, így tetteinek miértjeit is sokáig rejtély övezte a közvéleményben. Édesapja, Joe Bryant bár jóval rövidebb ideig, de szintén NBA-játékos volt, veleszületett tehetsége azonban csapongó életmódja mellett nem volt elég ahhoz, hogy hosszú távon megvesse lábát a ligában. Nyolc szezon után Olaszországba szerződött, így a család évekre Európába költözött. A kis Kobe ötévesen itt kezdett el kosárlabdázni, és ide vezethetők vissza azok a személyiségjegyek, amik később meghatározták az életét. Saját elmondása szerint Olaszországban mindig ő volt "a kis fekete, idegen srác", kiközösítették, így gyakorlatilag barátok nélkül nőtt fel. Nem létezett számára más, csak a családja és a kosárlabda. Még olaszországi tartózkodásuk idején nagyapja küldött neki felvételeket az akkor teret hódító Showtime Lakersről, amik katalizátorként hatottak leendő céljaira. Tátott szájjal bámulta és csodálta kissrácként Magic Johnson játékát, képzeletbeli meccsgyőztes dobásokat vállalt, azonnal a játék szerelmese lett. Introvertáltsága és Magic iránti rajongása oda vezetett, hogy egész életét a kosárlabdázásnak szentelte. Tízévesen elhatározta, hogy minden idők legjobb kosárlabdázója lesz, és ezért kész volt bármilyen áldozatot meghozni.
Bryant egy örökre emlékezetes, 60 pontos mérkőzéssel zárta húszéves pályafutását (fotó: Jae C. Hong)
Párját ritkító munkamorálja és már-már beteges megszállottsága oda vezetett, hogy még az NBA-be kerülését megelőzően a szakértők máris a lehető legmagasabb polcra helyezték lehetséges potenciálját: Michael Jordan közelébe. Ez volt az első releváns visszajelzés, amit kapott magáról. Ugyanis imádta Jordant. Csodálta játékát, a mozdulatait, a nyilatkozatait, mindenét. Látta és érezte, hogy ő maga is hasonló személyiségjegyekkel rendelkezik mint az a játékos, aki éppen a világ kosárlabdájának trónja felé robog. Ez pedig még inkább megerősítette benne azt, hogy erre Ő is képes lesz. Legendásak azok a felvételek, amik a köztük lezajló párbeszédeket mutatják, miközben egymást fogták egy-egy Bulls-Lakers meccsen. Bryant minden adandó alkalmat megragadott, hogy a legnagyobbaktól kérdezzen a játék elméleti és technikai részleteiről. Jordannak ez különösen tetszett: látta, hogy van rajta kívül még egy, hozzá hasonlóan őrült zseni, akinek majd át tudja nyújtani a stafétát, ha eljön az ideje. Kobe a legmélyebb részletekig belement a játék tanulmányozásába, a folyamatos technikai és fizikai fejlődés közben a lehető legjobban próbálta megérteni a kosárlabda elméleti és taktikai hátterét. A legapróbb és első ránézésre leglényegtelenebbnek tűnő mozdulatokban is lényegi értelmet talált. A valaha élt legnagyobb kosárlabdázó mozgását és játékát félelmetes hasonlósággal másolta le. Mindenki olyan akart lenni, mint Mike, de igazán csak egyetlen embernek sikerült megközelítenie őt. Őrülten hitt a legalapvetőbb dolgok unásig gyakorlásában, korábban soha nem látott szintre emelte a láb-kar-és csípőmunka jelentőségét. Semmit nem tett ok nélkül, minden tettére megvolt a magyarázat. A világ sporttörténelmének egyik, ha nem a legkövetkezetesebb sportolója volt,
akinél tudatosabban ember nem építhette volna fel a pályafutását.
Igényelte azt, hogy megvessék, hogy kételkedjenek benne. Míg a legtöbb játékost a feléje áradó szeretet és népszerűség, őt az iránta kimutatott utálat és antipátia hajtotta előre az úton. Azt akarta, hogy napról napra rácáfoljon az emberekre - ehhez pedig tudta, hogy élete minden napját úgy kell élnie, mintha az utolsó lenne. Minden nap elteltével jobbnak lennie valamiben. És ahogyan ezen az úton járt, egyre inkább beigazolódni látszottak elvei. Szintén nem növelték népszerűségét a csapattársaival kialakuló konfliktusai sem, de őt egyáltalán nem érdekelte mit gondolnak róla mások. Őt csak egy dolog érdekelte: győzni minden áron. És ezt a megszállott hozzáállást a csapat minden egyes tagjáról megkövetelte. Sőt: neki nem volt elég csupán győzni. Ő úgy akart győzni, hogy az ellenfelet minél jobban a földbe döngölje és egy pillanatig sem hagyjon esélyt neki. Tudta, hogy ezek nem vetnek jó fényt a megítélésére, ugyanakkor azt is tudta, hogy idővel mindenki rájön miért tesz így. Legalábbis remélte.
A legtöbbek szemében arrogánsnak és kegyetlennek tűnt, tetteinek és viselkedésének okait azonban csak kevesek értették igazán (fotó: Christian Petersen/Getty Images)
Időről időre egyre több embernek vált világosabbá, hogy az Ő személye jócskán túlmutat a kosárlabdán. Sikerre irányuló csőlátása számomra példátlan bármely sportágban. Minden kapcsolatot felégetett maga mögött annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb legyen. De félreismertük. Idővel megértettük, hogy mindvégig egyetlen dolog vezérelte: úgy elérni saját, mindennél nagyobb céljait, hogy eközben példát mutasson. Neked, nekem, a szurkolóknak, játékosoknak, bárkinek. És nem, ahhoz hogy ezt megértsük nem kell kosárlabdázónak, de még sportolónak sem lennünk. Míg pályafutása elején a nagyságot kizárólag győzelmekben, dobott pontokban és sikeres dobásokban mérte, addig ahogyan telt az idő, egyre inkább bővült a látótere. Belátta, hogy az igazi halhatatlanságot nem csak a pályán nyújtott teljesítmény adja. Az igazi nagyság az, hogyha képes vagy átadni a tudásodat, világnézetedet, motivációidat az emberek számára, ezzel hozzásegítve őket ahhoz, hogy a lehető legjobbak legyen, bármibe is kezdjenek bele. Megmutatta, hogy megingathatatlan önazonossággal, hittel és elkötelezettséggel bármire képesek lehetünk. Megtanította, hogy csakis rajtad áll, hogy mire mennyi időt fordítasz. Ha céljaid érdekében meghozod a kellő áldozatokat, nincs aki megállítson az utadon. Mi sem mond el róla többet, mint hogy ahelyett, hogy - mint minden sportoló és híresség - kiadott volna egy önéletrajzi könyvet, inkább egy szakkönyvet írt Mamba Mentality: How I play címmel, melyben feltárta azt, hogy a meccsek közben hogyan gondolkodott, mit miért tett, és különböző játékosok elleni védekezését és játékstílusát mutatta be, a legmélyebb részletekbe belemenően. A pályán kívül is tanító célzattal munkálkodott.
"Az ég világon semmi közös nincs bennem és azokban a lusta emberekben, akik másokat hibáztatnak sikertelenségükért. Olyan, mintha nem is egy nyelvet beszélnénk. Nem tudom, és nem is akarom megérteni őket. Igazán nagy dolgokat csak kemény munka és kitartás árán lehet elérni, nincs helye kifogásoknak."
Bátran állítom, hogy a tinédzserkoromban kialakuló világszemléletemre a lehető legnagyobb hatással volt van. A mai napig nem múlik el úgy edzés vagy meccs, hogy percről percre ne futnának át az agyamon a szavai, tettei. És ami még fontosabb: nem csak ekkor, a mindennapok bármelyik pillanatában. Bryant tehát elérte célját, amit sokan sajnos csak halála után értettek meg igazán: tetteivel arra sarkallni másokat, hogy a maximumot hozzák ki magukból az élet bármely területén. Az ő élete a kosárlabda volt - de a Tied lehet bármi más is. A kitartás, a profizmus és az elvégzett munka egyszemélyes megtestesítője volt. Munkába vetett hitével, kosárlabda iránti elköteleződésével és ellentmondást nem tűrő győzni akarásával milliókat motivált életük megváltoztatására. Bebizonyította, hogy kellő akarattal és megalkuvást nem tűrő hozzáállással nincs lehetetlen. Ha eléggé akarsz, szakadt achillesszel is vissza tudsz menni a pályára és megnyerni a meccset a csapatod számára. Ha eléggé akarsz, törött ujjal is bajnoki címet tudsz nyerni. Ha eléggé akarsz, az utolsó színre lépésedkor még egy húsz éves,párját ritkító pályafutás után is el tudod kápráztatni a közönséget. Ha eléggé akarsz, nem állíthat meg senki a céljaid eléréséhez vezető utadon. Ha eléggé akarsz, úgy élhetsz, mintha a reklámszlogen a valóság lenne.
E mellett pedig nem szabad elfelejtenünk, hogy mennyire csodálatos családapa volt. Felesége és négy lánya a világot jelentették számára, és hálás volt nekik azért, hogy elfogadták és támogatták sajátos útját. Bár voltak leküzdendő akadályok a családi életében, mindegyiket meg tudta oldani, ráadásul úgy birkózott meg ezekkel, hogy eközben a pályán rezzenéstelen arccal folytatta a legnagyobbak közé vezető útjának járását. Utolsó, hatvan pontos mérkőzése után büszkén mondta, mennyire nagy boldogsággal töltötte el, hogy a lányai végül ízelítőt kaphattak abból, hogy "milyen is volt Apa egy átlagos estéje annak idején." Én pedig büszke vagyok, hogy láthattam Őt, hogy rajta nőhettem fel, hogy megérthettem Őt. Tisztában vagyok vele, hogy sosem volt és sosem lesz még egy olyan egyéniség, mint Ő. De szentül hiszem, hogy ha a Földön több Kobe Bryant lenne, a világ is egy jobb hely lenne.
Lehet, hogy Kobe elment, de a Mamba örök.
